Miért kezdett leülni a látomás. Account Options

Leülhet-e a látomás az idegektől

Talán szabad már halkan és óvatosan kimondani leülhet-e a látomás az idegektől a "tanulmány" szót anélkül, hogy okvetlenül költői művekről, művészi alkotásokról készült disszertációkra gondolna az olvasó.

Talán elhiszik már, hogy egy szó, leülhet-e a látomás az idegektől fogalom, egy tárgy, odakünt, a valóság világában nemcsak közvetve, műveken keresztül inspirálhatja a gondolkodót, hanem közvetlenül is - csakúgy, mint a költőt - hogy ez a szó, "szerelem" és "halál" és "éhség" és "munka" és "pénz" a szív húrjának s az értelem idegének billentyűit egyszerre is leütheti, nemcsak egymás után - hogy tetszésemre, hangulatomra bízhatom: verset írjak róla, vagy értekezést - hogy néha a vers, néha meg az értekezés közelíti meg jobban ugyanazt a Megközelíthetetlent.

Leülhet-e a látomás az idegektől most értekezések - mondjuk még szárazabban: fogalom-meghatározások. Vagy szerényebben: címszavak.

Címszavak a Nagy Enciklopédiához, amit tíz év óta emlegetek, s amiről ha kik ismernek, emlékeznek rám, tudják, mikor megszólalok, mit folytatok, hol hagytam abba legutóbb egy novellában, egy humoreszkben, egy versben ábrándozom néha, makacsul és kitartóan, e század hajnalán, mint Rousseau és Diderot ábrándoztak a tizennyolcadik század közepén. Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem - idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni.

Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába Sokszor vagyunk így mondásokkal. Évtizedeken át mondjuk "jó napot! Igaz is - ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett, írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam - véleményem volt erről, meg amarról - szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó De ki kérdezett?

Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom. Legtalálóbb válaszaim - most veszem észre - el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: leülhet-e a látomás az idegektől csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele - legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából - miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

Leülhet-e a látomás az idegektől kérdezett? Én megmondtam mindent előre - én láttam a fenyegető veszedelmet - láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé - láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt - megmondtam, mi van belül - miért nem válogattak hát, ahogy mutattam?

  1. „A divatnihilben könnyű dolgunk volt a Látomással”, Miért kezdett leülni a látomás
  2. Dalarun_Boldogságos_Ferenc_Atyánk
  3. Milyen korban ellenőrizze a látást

Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig - és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük - és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az háló szem előtt látás napsugáré - hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok?

Én szóltam, hogy arra ne tessék menni - én szóltam, hogy erre van az út - hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé - miért puffadnak hát hullák a víz fenekén? Én minderre megfeleltem - de ki kérdezett? Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa - és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja - és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni?

Megkérdezték leülhet-e a látomás az idegektől cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni?

Megkérdezték a leülhet-e a látomás az idegektől, egészséges dolog-e a jeges zuhany - megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni?

Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt? De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti? Ember, aki tudod - ember, aki láttad - ember, aki nézted, figyelted, élted - tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett - ordítottál, hogy közeledik - ki leülhet-e a látomás az idegektől Megváltó Atyaisten - aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni - ki kérdezett?

Ne kérdezd - ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted - ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld. Mit értünk alatta, miért mondjuk?

Miért kezdett leülni a látomás. Account Options

Mit találunk érdekesnek? Magam sohase szerettem különösképpen. Tudatos beszédben, ha odafigyeltem arra, amit mondok, igyekeztem kerülni. Annyira lábra kapott, a közhasználatban úgy beidegződött, nem lehet élni nélküle - most, hogy jellemző jelzőt keresek, amivel igazoljam, miért foglalkozom vele külön fejezetben, nem találok mást önmagánál - úgy érzem, nem tudom másképpen lekötni az olvasó figyelmét, csak ha biztosítom róla, hogy az "érdekes" szó nagyon érdekes szó és érdemes megelemezni.

Kapusi József A fordító előszava januárjában olvashattuk a hírt, hogy Jacques Dalarun, a ferences kutatás kiemelkedő alakja, hamarosan Celanói Tamásnak egy eddig ismeretlen Szent Ferenc- legendáját publikálja. Még abban a hónapban továbbította Klaniczay Gábor professzor Jaques Dalarun kérdését: van-e valaki Magyarországon, akit érdekel a bejelentés, és hajlandó lenne magyarra fordítani az életrajzot. Ez a Szent Ferencről szóló második legendája, amit és között írt, de egyben ez a második legkorábbi életrajz is Szent Ferencről. Celanói Tamás azonban nem könnyű olvasmány, nagy figyelmet, háttérismeretet és az olvasottak átgondolását igényli.

Persze, ilyenformán fokozottan kell vigyázni, nehogy a logikai levezetés legrikítóbb hibájába essem: a meghatározó fogalmak közé bele ne keverjem véletlenül éppen a meghatározni való fogalmat.

Egyébként a tulajdon ellenszenvemmel röviden számolhatok le, egyszerűen azért nem szeretem, mert nagyon is közönséges szó.

19. Lesson. Now is the time to do it - The Pioneer School

Minden pillanatban kimondjuk, udvariasságból, kíváncsiságból - aki a választékos beszédet szereti, annak a fülét okvetlenül sérti az a henye felelőtlenség, amivel oda szoktuk dobni. De miért? Hiszen vannak jelzők, határozók, amiket, mióta szavakban jelezzük egymásnak, ami bennünk közös: a mindnyájunkban megegyező külső és belső élményt, talán még többször használunk, mint ezt, anélkül hogy elcsépeltnek érezném.

leülhet-e a látomás az idegektől

Íme, az első megfogható karakterisztikum. Az "érdekes" szót sok ezer éven át nem használták olyan sűrűn, és ritkábban is nem a mai értelmében használták, illetve nem azokban az esetekben, mint ma.

Az "érdekes" szó, mint jelzője és jellemzése jelenségeknek, az irodalomban és a közhasználatban körülbelül száz éve, hogy nélkülözhetetlenné vált.

Tessék régi könyveket olvasni, régi beszélgetéseket, társalgásokat rekonstruálni a könyvekből, hagyományokból merített stílképzelettel - sehol nem akadunk nyomára. Nehéz volna történelmi regényt írni, amiben, mondjuk, Savonarola, vagy akár Rákóczi Ferenc így vélekedett volna egy neki előadott eseményről, hogy "nagyon érdekes".

Viszont vélekedni vélekedtek az emberek mindig, sőt volt idő, mikor a dolgokról való vélekedés fontosabban volt fontosabb maguknál a dolgoknál, mint ma. Hogy lehet az, hogy a számunkra leglényegesebb szempont, az érdekesség és érdektelenség unalmasság nélkül megvoltak az emberek?

Aki a felvetett kérdést jól értette, nem várhatja ezek után az érdekesség ideologisztikus vagy etimológiai elemzését. E fejtegetés keretében nem azt akarjuk megtudni, mi az, ami az embereket általában in specie aeternitatis, [1] leülhet-e a látomás az idegektől - csak annyit, s annyit is csak a tanulság kedvéért: hogy mióta s miért használjuk ezt az értékmérő megkülönböztetést?

Abból, hogy új keletű szóhasználat, máris következtetni lehet rá, hogy valami változással, átalakulással lépett fel, terjedt szét, s talán nem rossz nyomon indulunk el, ha a A nyom helyesnek látszik. Az újságírás az a közlekedési eszköz, aminek nemcsak fenntartója, de létrejöttének feltétele és alapja volt a feltevés, hogy az embereket nemcsak az "érdekli", ami közvetlenül összefügg az ő személyes érdekükkel intereshanem van egy bizonyos fajta kíváncsiság, még nem vonzódás és már nem közöny, bizonyos fajta, főként hozzánk hasonlókkal megesett történetek számára, aminek jellegét a "pletyka" szó fejezi ki legjobban: ez a könnyű híranyag, amivel szemben nem érdemes helyesléssel vagy helytelenítéssel, örömmel vagy felháborodással, részvéttel vagy bosszúérzéssel, hittel vagy tagadással, egyszóval erkölcsi ítélettel állást foglalni, nem lévén köze ezekhez leülhet-e a látomás az idegektől kategóriákhoz - egy kis könnyű tűnődést, pillanatnyi figyelmet érdemelnek, mint a lét, vagy az emberi élet tragédiáját megszakító, színező epizódok.

„A divatnihilben könnyű dolgunk volt a Látomással”

Az első újságok, mikor a tizennyolcadik század derekán felbukkannak, nem is egyebek ilyen pletykaszerű mendemondák mulattató röpiratánál, eseményeket közölnek, amiknek jellemzésére nincs külön szó, kölcsönkérnek egy határozatlan megjelölést: és megszületik az "érdekesség" fogalma.

Megszületik, körülhatárolódik és élni akar, a maga szűkre szabott leülhet-e a látomás az idegektől közt. De szülője Friedman ultrahang a szemészetben gyermeke, az Újság, ijesztő méretekben bár, de természetes módon kitágul másfél század folyamán, betölt minden hézagot, egyikévé lesz a civilizált élet döntő és elhatározó tényezőinek: valódi élethatalom, sorsokat teremtő és irányító. És az "érdekesség" szűk fogalma, a maga sekély és csekély tartalmával, természetellenesen vele tágulni kénytelen - természetellenesen, mert természeténél fogva nem bírja ezeket az arányokat: betegesen megduzzad, abnormis formát vesz fel, és kiszorít egészséges erkölcsi normákat.

Talán megért az olvasó, ha szembeállítok két "újsághírt". Az egyik, mondjuk, Párizsban jelenik meg a tizennyolcadik század közepén: Madame Levallier kis kutyájának hatos ikrei születtek. A másik New Yorkban, múlt héten: a kínai felkelők lemészároltak háromszázezer embert.

Senki se vitathatja, hogy az első hír legfeljebb érdekes, viszont - és itt a baj! Bátorsága - ez a helyes szó! Mert homályosan és szorongva érezzük ugyan, hogy valami egyebet kellene gondolni, érezni, mondani, tenni erre a hírre leülhet-e a látomás az idegektől ezzel szemben mit mutat az újság, 100 ilyen nézet és ura a közvéleménynek?

Százezer embert megöltek - százezer embert elpusztított a földrengés - agyonlőtte a csábítót - egy fiatal leány öngyilkossága.

Százezer ember Nem lehet rettentő - hiszen érdekes! Igenis, érdekes - mert ha nem volna az, nem csinálnának újságot, nem nyomtatnák szörnyű nagy betűkkel, hogy mindenki észrevegye és megvegye a lapot. Százezer ember - hogy mennyire érdekes, mutatja, hogy kétszázezer még érdekesebb volna - ha nem százezer, hanem kétszázezer pusztult volna el, még nagyobb betűkkel nyomtatnák ki, és példánnyal még többet nyomtatnának a lapból, a kiadónak nem kis örömére.

Agyonlőtte a csábítót - még érdekesebb volna, ha két csábítót lőtt volna agyon. Fiatal leány öngyilkossága - leülhet-e a látomás az idegektől. De érdekesebb, ha a fiatal leány gyönyörű szép és nagyon gazdag volt. Így szüli meg az újságírás az "érdekes" és "nem érdekes" ellentétet - és az európai ember felnevelkedve a légkörben, amit az újságírás százada teremtett, kezdi már elfelejteni, hogy ez az ellentét nem valódi, nem természetes ítélete értelemnek és érzelemnek - álképlet, szurrogátum, pótlása és behelyettesítése leülhet-e a látomás az idegektől természetes ellentéteknek, amiket így hívtunk valamikor: jó és rossz, helyes és helytelen, követni, avagy tagadni való - megkülönböztetve a történéseket a boldogságra való törekvés tudatában, hogy harcoljunk-e megismétlődésének lehetősége ellen, vagy elősegítsük azt - romboljunk vagy építsünk, akarjunk vagy ne akarjunk?

Egyszóval: tanuljunk belőle.

Miért kezdett leülni a látomás.

Érdekes, mondjuk, és megjelenik arcunkon a mai európai ember karikatúrája, ez a se hideg, se meleg, se vidám, se szomorú bizonytalanság, amiből nem lehet immár kiolvasni az egyéni tragédiát - ez az arc, amelyben a szem nem a lélek tükre, immár nincs is mit tükröznie, hiszen a lélek nem rajzolódik ki a tagadás vagy igenlés kontúrjaiban - elvesztette természetes viszonyát a külső történéssel, mikor a benne lappangó, mindnyájunkra vonatkozó végzetességet, a Sors ujjmutatását, ledegradálta az esemény mellékületeinek színvonalára.

Egy kis őszinte megfontolás után nyilvánvaló ugyanis, hogy az újság, az érdekesség szülője és szülöttje, ez az anyaghalmaz, amit egy hamis optimizmus a jelen történelemírásának tart, a világ eseményeinek nem a lényegét, még csak nem is a tartalmát, hanem úgyszólván csak sorrendjét, majdnem azt mondhatnám, statisztikai részét hangsúlyozza, aminek, az esemény belső tartalmát tekintve, eleven leülhet-e a látomás az idegektől között igazán csak néhány különcködő matematikus, leülhet-e a látomás az idegektől bogarász számára lenne értéke, ha nem szoktunk volna hozzá, hogy "érdekes"-nek találjunk mindent, amit az újság annak tálal fel.

leülhet-e a látomás az idegektől

Hét évvel ezelőtt, a spanyoljárvány idején, a lapok naponta közölték az aznap elhunytak számát, ez a növekvő szám a járvány csökkenésével végre apadni kezdett. Természetesen a halottak számának csökkenésével a járványról szóló cikkek jelentősége és terjedelme is csökkent nem lévén már olyan "érdekes" a dologde most nem erről akarok beszélni, hanem arról a kommünikéről, amit a vége felé adott le egy szép nap a kőnyomatos, és amit a lapok ebben a formában hoztak másnap. A kommüniké örömmel közölte, hogy a járvány, hála Istennek, utolsó napjait éli, és az olvasó bizonyára megnyugvással hallja, hogy a hivatalos jelentés szerint a mai napon már csak egy ember halt meg spanyolban.

Az örvendetes hír olyan szuggesztíven volt megírva, hogy az ember szinte látta annak az egy áldozatnak vidám és elégedett arcát, amivel utolsó szavait: "ihaj-csuhaj, vége a járványnak, mama már csak egy ember halt meg, tudniillik én" - elfütyörészte. Az újság ugyanis, nem lévén "érdekes", hanem több annál, nem vette észre, hogy annak a napnak az az egy halál volt az eseménye és nem az, hogy mások nem haltak meg.

Leülhet-e a látomás az idegektől baj ennél, hogy az "érdekesség" beteges túlburjánzása megfertőzte a kultúra ellenőrző apparátusát: az esztétikai és etikai kritika módszertanát, meggyöngítve a féket, mely hivatva volt formát adni ennek a kultúrának.

A művészet birodalmában, a fikciók világában, könnyebben viseli el és heveri ki ezt a féktelenséget - néhány bolond "irány", néhány fából vaskarika "műfaj" keletkezik, szimultanizmus, dadaizmus, szürrealizmus, felháborodva a műkritika impotenciáján, mely a szép és csúnya fogalmát az "érdekesség" aggkori perverzitásával próbálja behelyettesíteni.

Mondom, a művészet kiheveri ezt, utána majd csak minden visszazökken természetes kerékvágásába. Sokkal veszedelmesebb tüneteket produkál ugyanaz a folyamat a cselekvéseket ellenőrző etikum területén.

A világháború megmutatta, mi jön ki belőle, ha emberi cselekedetek megítélésében másféle követelményeket próbálunk felállítani, mint hogy leülhet-e a látomás az idegektől cselekedet jó vagy rossz. Mindenesetre "érdekes" felfogások születtek meg, teszem fel, hogy embert ölni tudatosan és módszeresen egyik legfőbb feltétele a fejlődésnek - hogy az öngyilkosság hasznos áldozat, hogy boldogulásunk legbiztosabb útja, ha a polgárság megvédi a hadsereget és nem megfordítva, és végre - least last - maga a "fajelmélet", a fejgörcs legbiztosabb gyógyítása amputálás formájában.

Ebben az utolsó kilengésben a "fajelmélet" gyakorlati alkalmazásában érte el csúcspontját az a szellem, ami a természet titkainak lelkes kutatásával kezdődött, és az újságírás diadalmas győzelmével tetőzte művét. Itt talán meg is állhatunk. Természetkutatás, fejlődéselmélet - valamikor belső kényszerek, imperativusok, a Nagy Cél szolgálatában - az újságírás századában öncéllá váltak, hallatlanul "érdekes" eredményeikkel - ki törődne vele, mire való, mire jó, mire rossz; a tudomány?

Világ titka, lélek titka - csupa titok, csupa rejtvény - s az elemző lélektan "legérdekesebb" vívmánya a kornak, megfejti nekünk, hogy jött létre a lélek, leülhet-e a látomás az idegektől mindezt felfogja. Kit érdekel, hogy mi lett belőle, miután létrejött? Kit érdekel a Norma, aminek jegyével kutatni kezdtük, kit érdekel, mire kell tudnunk mindezt. Kéz és láb és szem és fül titka megfejtve. Tudjuk, mire való - kit érdekel, mire való az egész?

S most, hogy a Nagy Enciklopédiára gondolok, csüggedten teszem le a tollat. Soha ebben a korban nem fogom megtudni, szép volt-e a költői mű, amit írtam, jó volt-e a cselekedet, amit tettem, s szorongva érzem, kár folytatni ezt az elemzést. A szerkesztő, akinek odaadom, az olvasó, aki végére jár, ha tetszik neki, és meg akar dicsérni érte, azt fogja mondani: "nagyon érdekes", amit ön az "érdekes"-ről mond. De kérem, az Istenért, én nem "érdekeset" - én igazat akartam mondani.

Mi az?!

Ezzel az állatok öngyilkosságáról szóló feltevésnek utolsó bizonyítéka is elesik: a suicidium végképpen emberi fajtánk szomorú privilégiuma marad. Ebben a miniatűr értekezésben nem az öngyilkosság problémájával akarok foglalkozni.

Ez a kérdés azért tartozik csak ide, mert a manapság divatos furcsa, általánosító lélektani módszer, önmagával ellentmondásba kerülve, egyrészt léleknek csak az emberi egyén értelmi és érzelmi tevékenységét nevezi, másrészt ezt a tevékenységet, fejlődéstani alapon, mégis állati mivoltunkból vezeti le, azonosítva a lelket az értelemmel.

leülhet-e a látomás az idegektől

Ilyenformán az öngyilkosság lelki okát logikusan nem keresheti másban, mint a közös, nagy ösztön, a létfenntartás negatívumában: a halálfélelemben. E logika szerint az öngyilkos valóban a "halál elől menekül a halálba", vagy szabatosabban a "kínos és nehéz halál elől a gyors és könnyű halálba" - s hogy az állatok nem ölik meg magukat, ez csak azért van, mert logika és belátás híján nincs módjukban választani a kettő között.

Az öngyilkosság ilyenformán éppen azért emberi privilégium, mert annak a tulajdonságunknak következménye, ami az embert megkülönbözteti az állattól: hogy tudniillik logikus és belátásos élőlény.

Leülhet-e a látomás az idegektől megfontolás után ugyanis nyilvánvalónak látszik, hogy alapjában véve minden öngyilkosság a halál gyötrelmes kínjaitól való félelemből származik, aki éhhalálra ítélve, mondjuk, agyonlövi magát, csakúgy a szintén biztos, de kínosabb halál elől menekül, mint a reménytelen szerelmes, aki abban a számára az adott pillanatban abszolút bizonyosságnak tetsző feltevésben vet véget életének, hogy vágyai teljesülése nélkül lelkileg és testileg úgyis elhervad, eleped, tönkremegy, meghal, kínos és hosszú halállal, mint akitől elvették az élet feltételeit.

Csak a magát halandónak tudó ember lehet öngyilkos, a halál tudata nélkül nincs öngyilkosság - az öngyilkosság tehát belátásos folyamat eredménye, logikus, emberi cselekedet. Ez hát rendben volna, ha leülhet-e a látomás az idegektől egészséges közfelfogás nem állana merőleges ellentétben ezzel a tudós magyarázattal. A közfelfogás szerint ugyanis az öngyilkos - különösen a bonyolultabb bánatok és lelki fájdalmak öngyilkosa - nemcsak hogy nem cselekszik logikusan és emberhez méltó módon, hanem egészen érthetetlenül s értelmetlenül cselekszik, és tettére nincs is más magyarázat, mint hogy "pillanatnyi elmezavarban" követte el.

leülhet-e a látomás az idegektől

Sietek előrebocsátani, hogy a fentebb vázolt tudományos magyarázat éppolyan hamis, mint az agyoncsodált "egészséges közfelfogás". A tudományos magyarázattal könnyebben végezhetek, bármilyen meglepőnek lássék a szempont, ahonnan támadom; - a felfogás, amelyből kiindul, egy ponton lévén csak sebezhető.

leülhet-e a látomás az idegektől